Nem is olyan rég történt...
Éppen csak pár hónapja. Már akkor is sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon hogyan jutottunk ide, úgy értem társadalmilag. Mi lehet az oka, hogy ennyire idegen és ismeretlen a szoptatás, hogy egy gyermekét tápláló nő ilyen indulatokat képes kiváltani.

Második kisfiam születése környékén, talán épp a kórházban töltött napok alatt lejárt a jogosítványom. Mivel terveztem vezetni továbbra is, nyilván mielőbb szerettem volna elintézni, így hamarjában felkerestem a háziorvost, majd az okmányirodába irányultam. Ekkor a kisfiam még csak pár hetes volt, ez ugye az a kor, amikor a babák képesek óráról órára cicire kéreckedni.

Egy eldugott kis okmányirodába mentem a kerületben, ahol még csúcsidőben sincs soha senki. Egy rendkívül szimpatikus fiatalembert szoktam ott találni. Most is így volt. Kicsit várnom kellett, mert épp arra az időpontra volt valaki bejelentkezve, így nagyon kedvesen megkért, hogy várjak.
Kisfiam karikás kendőben volt rám applikálva, ez az a fajta hordozó alkalmatosság, amelyik az anyuka egyik vállán van átkanyarítva, benne a csöppség épp a mama hasán-mellkasán. Ha ebben megéhezik a pici, akkor egy apró mozdulattal meg lehet etetni úgy, hogy alig észrevehető, mi is zajlik a kendőben.
Természetesen az én picurkám is éppen a hivatalban döntött úgy, hogy meg kéne tölteni a megüresedett pocakot. Lejjebb csúsztattam a kendőt, a lelógó szárával pedig eltakartam a babát. A bejárattal szemben egyfajta várót alakítottak ki, ide ültem le, háttal az ajtónak.
Megérkezett az, akire vártunk, az időpontra egy anyuka érkezett iskolás korú fiával. A kisfiú egy hosszú pillanatig ránk nézett, de anyukája gyorsan észlelte az eseményeket, és egy óvatos mozdulattal a fiú fejére tett kézzel odébb vezette egészen a faliújságig, ahol háttal nekünk kínosan végigolvastak minden kiírást, amíg szólították őket.

Nem volt kifejezetten kellemetlen a szituáció, mégis volt benne valami zavaró. Miközben mind a ketten úgy viselkedtünk, ahogy egy ilyen helyzetben "kell", valahogy mégis olyan volt, mintha valami nem lenne rendben. Nem tudom jól elmagyarázni, de valami természetellenességet éreztem akkor, és ezen agyaltam egész hazafelé úton.

Mert mi is történt. Adott egy anyuka és a kisbabája. Nem látszik semmi, de tudható, hogy a baba éppen szopik. Ha jólneveltek vagyunk, akkor egy ilyen helyzetet időben felismerve szándékosan még csak oda sem pillantunk. Ugyan ezt várjuk el gyermekeinktől is. Ha pedig a gyerek, mert gyerek, kíváncsiságtól hajtva mégis odanéz, pironkodva hajtjuk tovább a lehető legkevesebb feltűnést keltve. És itt érzem én a bibit.
Nem mondom egy szóval sem, hogy az anyuka nem jól tette amit tett, valószínűleg szinte mindenki hasonlóan reagált volna.
De éppen ezért tartunk itt, mert szinte sosem találkozunk személyesen a szoptatással, és ha valamilyen véletlen mégis az utunkba sodor egy kisbabás anyukát, akkor túlzó szemérmességgel fordulunk el. Gyerekeinknek nem azt tanítjuk viselkedésünkkel, hogy a szoptatás gyönyörű, hogy ennél közelebb alig lehet egymáshoz két ember, nem azt csodáljuk, hogy az anya a testéből táplálja a picit, hogy nézd, milyen fantasztikusan van ez kitalálva, hanem, hogy ez valami szégyellnivaló, rejtegetnivaló és uram bocsá kicsit talán még gusztustalan is, de a lényeg, hogy semmiképp ne nézz oda.

Az idősek, akik még más korban nőttek fel, és találkoztak gyakran a jelenséggel, akár sok testvérük, akár népes rokonságuk vagy csak a szomszédasszonyok gyerekein keresztül, egészen másképp reagálnak.
Évekkel ezelőtt egy padon ültem és a nagyobbik fiam szoptattam éppen, amikor egy idős néni ment el mellettem. Olyan kedves és lágy volt az arca, ahogy nézett a kisfiamra, olyan szeretet sugárzott belőle, hogy most is megborzongtam, miközben felidéztem. Valami kedveset meg is jegyzett, talán, hogy ez milyen gyönyörű, vagy valami effélét....

Utólag köszönöm neki ezt az emléket, ezeket a szavakat és azt a pillantást. Sosem feledem, és a szavai lényegét is a lelkembe véstem, mert igaza van. Tényleg gönyörű.
Jó lenne, ha újra felfedeznénk ezt a kis csodát, és nem elfordulnánk. Merjünk rácsodálkozni a szépre, mint a gyerekek, és engedjük nekik, ha ők tennék.

Mit tennék azóta egy ilyen helyzetben?
Én magam valószinűleg egy mosollyal nyugtáznám az édesanya felé az elismerésem, a fiaimnak pedig felhívnám a figyelmét, hogy csendben sétáljunk el, mert ott egy kisbaba szopizik.